Címlap

Dada

  1980-ban vett édesapám egy kicsi tornácos házat Tiszadadán. Akkortól a nyarak jó részét ott töltöttük. Az ottani, a várositól merőben elütő közeg meghatározója lett életemnek.

  Az utcán ha szembe jött valaki, köszöntünk egymásnak - Jó egészséget, adjon Istent - , s gyakran váltottunk azon túl is néhány szót. Ha mi gyerekek, felnőtt nélkül mentünk valahová - jártunk bár a falu bármely végén, vagy a határban, biztos megkérdezték: " Hát ti, fiúk, merre mentek?", s ebben nem volt semmi tolakodás, pusztán a gyermek iránt tanúsított felelősségérzet. Az is rendjén valónak számított, hogy ha valamely ifiú valami görbe úton járt, vagy ne adj Isten, rossz fát tett a tűzre, azt a rajtakapó öregebb helyreigazította, ha jelentősebb volt a dolog, akkor a vásott kölyök szülőjével megbeszélte azt, (aki aztán megköszönte a rendreutasítást, s szégyellte magát).

  A szomszédok, ismerősök a következő módokon szólítottak: drága gyermekem, kicsi fiam, kisfiam, lelkem, Gergőkém, Gergő fiam, édes fiam, édes gyermekem. Az idegeneknek meg mérnökúrfiak voltunk, s magáztak.

  Az utcán, vagy a part alatt játszottunk. Ha a szomszédasszonyok közül sütött valaki  valami süteményt, megrakott egy tányért, s szólt nekünk: "Gyertek gyerekek, egyítek míg meleg!" Ha valamely gyümölcs ért, bíztattak, hogy szedjünk, akár ha az ő gyermekeik volnánk. Lehóczki Erzsi néni palacsintát sütött, megkínált, majd kezembe nyomott egy megrakott tányért, hogy vigyek át belőle a szomszédba. Édesanyám is  így tett, ha sütött valami finomságot. Az öregek olykor megkértek, hogy ebben-abban valamit segédkezzünk, mintha az unokáik lennénk, s persze, mi a kérésnek lelkesen eleget tettünk.

  Igaz, az is megesett, hogy egymás háta mögött egyik vagy másik szomszédot kibeszélték, vagy a szemébe is megszólták - persze mindíg finoman, vicces módon, de azér úgy, hogy érthessen is belőle - , de ha valami szüksége esett, akkor kérdés nélkül segítettek rajta!  A mienk a falu legrövidebb utcája, a végin "T"-elágazás, balra egy kőhajítás a part alja, jobbra egy hosszabb utca: ezen a csomóponton volt az asszonygyűlés, a kispad. Innen egyszerre két utcát is be lehetett látni! Ha valami kétes megítélésű játékot játszottunk, például csúzlival lövöldöztünk, előbb megnéztük üres-e a vénasszonyok ülője...

  Az aprómarhák mind szabadon bogarásztak, sokhelyütt éjjel az eperfán háltak, a kapuk, ajtók nyitva voltak, ha elmentek hazulról, keresztbe tették a seprűt, hogy jelezzék, nincsenek odahaza.

  Volt egy igaz papunk is, a lelkeknek valódi pásztora. Horváth János plébános imádta a gyerekeket, s persze mi, gyerekek is rajongva szerettük őt. A nagyobbacskáknak délutánonként úszásoktatást tartott a szabadstrandon, hogy elejét vegye a nyaranként gyakori vízibaleseteknek. Az emberek között élt osztozva örömükben, bajukban, munkájukban is, ha úgy adódott. Édesapám, bár istentagadó volt, mégis barátságot kötött vele. Misén nem sokat voltunk, de van egy emlékem: Józsi bácsi bevégzi a haranggal a harmadik verset, mindenki ünneplőben, szól az orgona, az emberek énekelnek. Egyszer csak mindenki feláll, s ünnepélyesen bejön Pap bácsi, de nem ám a szokott fekete ruhájában, hanem süvegben és "királyi" palástban! Tiszta fehér és arany! Nagyon büszke voltam, hogy ő, Pap bácsi, a mi barátunk!

  Farkas Mihály bátyám mesélte, hogy mikor Margitkával egybekeltek, úgy építettek házat, hogy télen nádat vágtak, tavasszal egy szomszéd utcabeli cigánnyal megbeszélték, hogy júniusra vessenek ennyi és ennyi ezer vályogtéglát, akkor az pereputtyostúl azon dolgozott két hónapig. Nyáron a rokonokkal, szomszédokkal felépítették a házat. A faanyagon túl semmi pénzbe nem került. A cigányoknak akkor nem fizettek semmit, miből fizethettek volna, viszont ha télen jöttek, hogy "Mihály bátyám, nincs mit enni, volna-e egy féilóudal szalonna", akkor nem volt kérdés az, hogy volt. Tíz-húsz évvel később sem, de a cigány sem kért akkor, amikor nem volt megszorulva! A szomszédok, rokonok visszakapták a kezet, amikor nekik volt rá szükség, de ki tartotta számon, hogy mikor, kinek, mennyit és mit?! Így fonódott egybe családok élete nemzedékeken át, mert bizony a Mihály bátyám nagyapja ennek a cigánynak a nagyapjával verette a falát, amikor megnősült.

  Néhány éve olvastam egy könyvet a busmanokról (Jens Bjerre: Kalahári, Gondolat, 1964.). Akkor döbbentem rá, hogy az emberi viszonyrendszer, amelyet a faluban tapasztaltam őskori örökségünk! Jó, az idők során sokminden rárakódott, sokminden megkoptatta, de az alapréteg még gyermekkorom viszonyai közt is megtapasztalható volt: akkor és ott még inkább a szeretet igazgatott, s nem a félelem, ahogy József Attila írta Hazám című versében. Mi történt azóta?! Hová lett a magyar falu dajkáló közege, amely engem is nevelt?! Emberek! Itt nagyon nagy a baj!

  A falut még ma is Dadának hívják, hová lett a ma már üresen kongó név mögül a tartalom?!